|
2009.04.19.
Janics Natasa, Kovács Katalin és Vajda Attila valami olyasmire készülnek, amire eddig nem volt példa a magyar kajak-kenu sport életében.
Reggel hét óra, Soroksári út, az áprilisi nap még nem tud megküzdeni a hideggel, nyirkos, párás időben érkezik a három Olimpiai Bajnok. Kovács Kati, Janics Natasa és Vajda Attila érthetően álmosan lép be a hatalmas műterembe, ahol már több tucat ember tesz-vesz. Ezzel a képpel kezdődik a Szállítók című reklámfilm forgatásának napja
Hogy miért a felhajtás? A szegedi MOL Világkupa mindig különlegesen fontos esemény volt a magyar kajak-kenu társadalom számára, a Maty-ér szinte kultikus zarándokhellyé vált mindazok számára, akik értik, érzik, szeretik sportágunkat. A Magyar Kajak-Kenu Szövetség úgy határozott, az ínséges időkkel szembeszállva tovább lép az úton, melyet kitűzött maga elé: hazánk legsikeresebb sportágát szeretnénk minél több honfitársunk számára elérhető közelségbe hozni, most éppen ezzel az újszerű ötlettel: bevisszük a kajak-kenut a mozikba, oda, ahol olyanok is megismerhetnek bennünket, akiknek eddig talán csak négyévente jutott eszébe mindaz, amit képviselünk.
 De vissza a valóságba! Illetve a film világába, amely most rólunk szól. Arról a mérhetetlen munkáról, alázatról, emberfeletti küzdelemről, feladásról és csapatszellemről, ami a kajak-kenut kiemeli a többi sportág közül. A profi stáb felkészülten várja, hogy hőseink munkához lássanak – ám tévedés lenne azt hinni, hogy mindez most kezdődik. A lányok és Ati több próbán, hosszú órákon át gyakorolta a mozdulatokat, figurákat, akrobatikus elemeket, amelyekből összeáll a mű, így a mai nap már a tudatos végrehajtásé – épp, mint egy versenyen. Edzés, felkészülés, végrehajtás.
Reggel hét és mindenki pontosan tudja, hogy a vége szinte beláthatatlan, mégis olyan elánnal vetik bele magukat a munkába, mintha egy kétszázas futam lenne, de hát ők már csak ilyenek: félgőzzel nem megy.
Hetvenkét snittet kell felvenni egy nap alatt – a rendező Lóránt Attila rekordja eddig harmincöt. De ennek most sikerülnie kell, mert egyszerűen nincs rá több idő, nincs rá több energia. A helyzet nem ismeretlen Katiéknak, sőt, mintha még élveznék is a helyzetet – a szinte teljesíthetetlent, erről szól az életünk, minden nap legyőzni a körülményeket, az ellenfelet (ez most az idő), önmagukat. És elkezdődik. Snitt követ snittet, beállítás beállítást, van, hogy mindhárman szerepelnek, van, hogy csak egyikük, nincs megállás, nincs nyafogás, profi munkát végeznek profik. Persze a szemlélő nem tudja nem észrevenni az egyéni teljesítmény mögött rejlő egyéni kvalitásokat.
Kovács Kati egyszerűen bájos. Annak ellenére, hogy a próbák során többször is megsérült, zokszó nélkül végzi a néha könyörtelen feladatokat, és mégis, mindent átható nyugalma ráragad az érthetően izguló stáb tagjaira. Egy kedves mosoly ennek, egy jó szó annak, és már megy is minden, mint a karikacsapás. Ha létezik a profizmus esszenciája, Kati biztosan kapott naponta pár cseppet belőle gyermekkorában – nincs panaszkodás, nincs csüggedés, az ember rövid idő alatt rájön, mi áll a rettentő sikerek hátterében.
Janics Natasa ugyanaz és mégis teljesen más. Profizmusban nincs közöttük tán egy hajszálnyi különbség sem, ám amíg Kati türelme és nyugalma gyógyír a tépázott idegekre, addig Natasa mindent elsöprő energiája, jókedve még a halottat is táncra perdítené – mosolyát látva nincs az a gond, amin ne tenné át magát az éppen tengernyi problémával küszködő technikus, asszisztens, vagy rendező. Persze Natinál is látni, amikor kell, akkor „ott van”, a teljesítmény rovására semmi sem mehet – a bohém, laza, vidám külső mögött ott sejlik minden, ami Natasát kiemeli a mezőnyből.
Vajda Attila egy külön tanulmány. Az, hogy elhivatott, pengeéles és tökéletesen tudatos, senki számára nem volt kérdés eddig sem. Az, hogy ennyire élvezi az új kihívást, az már talán kicsit meglepő lehet. Na de az, ahogyan a legnehezebb, kaszkadőröknek is becsületére váló feladatokat ilyen könnyedén, türelmesen és pozitívan végezze el, nos, ez azt hiszem tényleg mindenkinek különleges élmény. Repül, ugrik, szaltózik, sprintel, felmászik a falra, ha nem megy, akkor megint, ha megint nem megy, akkor tizedszer is. Reggeltől estig, olyan elánnal, olyan lelkesedéssel, amilyet igen ritkán lehet csak látni – néha tőle a kenupályán…..
Ebédszünet, hogy állunk, huszonöt? Te jó ég! Még ötven. Egy kis interjú, pár fotó, és már folytatjuk is, nincs megállás, gyerünk! Délután négy, harmincöt, megvan a rekord, legalábbis a rendező számára, este hat, negyvenkettő, már látni a végét, de olyan, mint egyes ezren az utolsó háromszáz. És így megy az idő, mondanám, hogy repül, de nem, fénysebességgel száguld, közben pedig már tényleg nem tudom, mi hajtja a mi Szállítóinkat, a kötelességtudat, a lelkesedés, a hit, vagy a feladat nehézsége? De megcsinálják. A vége már nagyon nehéz, hajnali egy óra, még két snitt és mehetnek haza. Hogy aztán holnap kezdődjön előröl az egész…..már a vízen.
Ők a mi szállítóink.
kajakkenusport.hu - snewisport |
